1. rész: A kezdetek

1. rész: A kezdetek

Hideg, zord idő volt aznap hajnalban. Harmatcsepp a kertjük végében ült, egyszál hálóingben. A gyér fű harmatos volt, s ha a hold fény rásütött a fűszálakra, azokon pedig meg-meg csillantak a vízcseppek. Harmatcsepp arcát ölébe temette, s halkan küzdött könnyeivel. Süvített a szél, ide-oda dobálta a madárijesztőként használt zacskókat, s közben ijesztően lengette a növényeket a kertben. Harmatcseppet ez nem zavarta. Ült, s bánatát magába folytotta. Félt. Most az egyszer ő is kijelentette maga előtt, hogy félt. Zavart volt és ideges, mivel összeveszett nevelőszüleivel. Most már értette, hogy nem szeretik őt, s nem tartozik a családba. Harmatcsepp egyik pillanatról a másikra már ott sem volt a kertben. Elindult a hideg éjszakában a tó felé. Hosszú, vörös haját a szél folyton arcába repítette, de a lányt nem zavarta. Továbbment, míg el nem ért a tóhoz. Ott egy pár percre megállt a nagy, a mély tó előtt. Bámulta a vizét, miközben megtörtek rajta a hold sugarai. A lány szeméből ekkor kigördült egy hatalmas, kövér könnycsepp, egyenesen a tó vizébe. Hirtelen minden megvilágosodott Harmatcsepp szemében. A szél egyre hangosabban és erősebben tombolt, a vörös hajú lány pedig egyre jobban elgyengült. A tó vize, amint beleérkezett a könnycsepp, csillámlani kezdett, majd vize halványzölddé változott, s végül visszatért eredeti színéhez. Harmatcsepp mindezt tág pupillákkal nézte végig. Majd amikor a dolog lecsengett, a lány levetette hálóingét, majd a tóba ugrott. Pár másodpercig lent volt, de utána a felszínre tért. A víz hideg volt. Rettentően hideg. De a lányt nem zavarta. Csak egyet akart: kimenekülni ebből a szörnyű világból. Áttérni egy másik dimenzióba, ahol szeretik, ahol tisztelik, s ahol megbecsülik, hogy van. Harmatcsepp úszni kezdett a hatalmas tóban. Végtelenül terebélyes volt, nem látta a végét. A lány egyszercsak megállt. Enyhe görcsöt érzett a lábaiban. Aztán egyre jobban érezte, majd a végén már nem bírta tovább. Ereje elhagyta őt, s Harmatcsepp elájult...

Folytatjuk!